Mindenki életében elérkezik az a pillanat, melyet nem lehet vissza fordítani. Megáll az idő és olyan mérhetetlen fájdalom nehezedik szívünkre, lelkünkre mely megbénít és nem tágít, velünk marad, míg csak létezünk. Megszokni valakinek a hiányát, akinek köszönhetjük életünket, pokolian nehéz. Fojtó, nyomasztó és  közben dühítő, hogy miért is kell mindezt megtapasztalnunk.

Május 14-e egészen tavalyig szerettem ezt a napot, hiszen édesanyám születésnapja, tortázás, kedvenc virágai, ételei, mindig alapja volt ennek a napnak. Az önfeledt beszélgetések és a családdal együtt töltött idő sem hiányozhatott.  2023. május 14-től új időszámítás kezdődött el.

Édesapám demens beteg volt, és ahogy megígértük neki, otthon ápoltuk, hihetetlen erővel és önfegyelemmel, már-már robot módjára cselekedet az ember.

Tavaly áprilisban az élet lassításra, szinte megállásra kényszerített, hiszen szinte teljesen lerobbant a derekam, a gerincem. Fájdalmat félretéve csináltuk hősiesen, akkor még nem tudtuk, de odafent úgy gondolták, hogy az utolsó egy hónapot töltsük együtt, a mi kis burkunkban. Hihetetlen energiákat, közös pillanatokat éltünk meg, melyeket senki nem vehet el tőlünk. Mennyire erősek tudunk maradni, a kegyetlen fájdalom ellenére is, azért, hogy ha valakit igazán szeretünk ne érezze meg gyengeségünket. Az utolsó héten tudatosult bennünk, hogy az elkerülhetetlen irgalmatlan sebességgel közeledik. Emlékszem szerdai nap volt, mikor leültünk Anyuval beszélni, hogy döntenünk kell és meg kell hoznunk életünk legnehezebb döntését. Igazán akkor szeretsz valakit, ha nem vagy önző és el tudod engedni, hogy neki könnyebb legyen. Bármennyire is fájó és megváltoztathatatlan. Kértünk még egy kis időt a fentiektől a mi kis szövetségünknek. Pénteken május 12-én kihívtuk a mentőt. 13 órát voltam vele a sürgősségin, mely végtelenségnek tűnt, de közben tudtam, hogy pillanatról-pillanatra fogy a mi időnk. Az utóbbi hetekben már nem beszélt, végigfogtuk egymás kezét, csepegett az infúzió, majd az egyik pillanatban elhangzott az utolsó szava a köszönöm, majd kaptam egy puszit a kezemre.

Felkerült osztályra, szombaton tudtuk, hogy az utolsó találkozásunk lesz, békésen aludt. Mondtuk, hogy legyen úgy, ahogy szeretné, most Ő legyen az első, mással ne foglalkozzon, ha elfogyott az ereje, akkor csak aludjon el békésen. Ha érez magában erőt, akkor mi mindig itt leszünk. Az utolsó gesztusaival jelezte, hogy ne haragudjatok, de elfáradtam. Elbúcsúztunk, majd hazementünk.

2023. május 14. reggel 5:30 megriadtam, egyből a telefonomra néztem, semmi, akkor talán nincs nagy baj, fura érzésem volt és csak bámultam a plafont. Picit elszenderedtem, majd 6:48-kor arra ébredtem, hogy csörög a telefonom, ismeretlen szám, összerándult a gyomrom és görnyedve vettem fel, majd szóltam bele. Bekövetkezett az a pillanat, amitől mindenki fél, hogy nem ez nem lehet igaz. Ahogy írom ezeket a sorokat és idézem fel magamban életünk legmegrendítőbb napját, iszonyat fájdalmat éreztem, sajnos tudtuk, hogy nincs visszaút, 5:40-kor végleg elaludt. Emlékszem az volt az első mondatok egyike, jajj Apu az időzítés. Anyu nyolcvanadik szülinapja. Erősnek kell lennem, hiszen megígértem.

Nem volt hisztériás roham, csendes elfogadás, elfojtott érzések időszaka következett. Mikor nem találkozol még ilyen szintű fájdalommal, nem tudod, hogy miként is viselkedik ilyen helyzetben az ember. Család, barátok előtt sem sírtam, igyekeztem tartani magam. Közben egyre inkább azt éreztem, hogy zárok be és lettem a korábbi hihetetlen érzékeny csajsziból egy rideg, számomra vadidegen nő.

Egy-egy embernek tudtam a történtekről úgy beszélni, hogy talán sikerült, picit megrepeszteni a kőkemény burokban levő szívemet. Apuval nagyon szerettük az aktív programokat, kislány koromban is rengeteget mentünk, volt egy mágikus csoda helyünk ez volt a színház. Az elmúlt egy évben igazi menedék lett belőle, bizonyos előadások, dalok az idő múlásával előhozták percekre az érzéseimet. Ez volt az a hely, ahol meg tudtam nyílni és valamennyire megfogalmazni, hogy mi is zajlik bennem. Első alkalommal mikor mentem a színházba, nem tudtam, hogy egyáltalán képes leszek-e belépni az ajtón és nem futok ki az előadásról.

Család, barátok, mellettem voltak végig, igaz mielőtt kimentem az utcára, kinéztem az ablakon, hogy ugye nem látok ismerőst, ne kelljen senkivel se beszélgetni. Örökmozgóként egyre inkább, otthon éreztem magam a legjobban, biztonságos közegben. Nem érdekelt semmi sem, de közben tudtam, hogy ez nem így nem jó. Apró célokat tűztem ki, volt egy nyári koncertre jegyem, színházhoz köthető egy évforduló. Kitaláltam, hogy az addig megélt élményeimet, korábbi írásaimból készítek egy könyvet. Lefoglalt, nosztalgiával teli volt, az a két hét és mindenki motivált, hogy képes vagyok megcsinálni és nem adhatom fel. Az utolsó pillanatban készült el 70 oldalnyi gondolatom az elmúlt 20 évből,  koncert napján vehettem kézhez a bekötött egyetlen példányt. Ahogy fogtam, villant be, hogy valaki most nagyon büszke rám, majd sikerült is átadni a meglepetést és láthattam a másik arcán az igazi örömet, hogy ez az enyém? Ebből tényleg csak egy van? Ezek a megélt pillanatok valahogy visszarántottak a valóságba, hogy figyelj csak, Te nem ezt ígérted meg a számodra legfontosabb embernek.

Nagy levegő és ki kellett találni az újabb célokat, terveket, hogy mi az ami segít az összetört lelkem megnyitásában. Szükségem volt arra, hogy sok időt egyedül töltsek, ez azért is volt furcsa számomra, mert korábban nem szerettem csak magamban lenni. A nyár további részén ellátogattam Apuval közös kedvenc helyeinkre, városainkba. A Balaton szerelmese volt, úgy ahogy én is, csak vízparton találom meg a nyugalmamat. Fájdalmas, de mégis csodálatos napok voltak, közben hihetetlen érzések, „véletlennek” tűnő pillanatokat éltem meg.

Azóta is érzem, hogy nem vagyok egyedül, hiába is engedtük el fizikailag egymás kezét, olyan erős kötődés van közöttünk, melyet senki nem szakíthat szét. Szeptemberben sikerült igazán átlépnem komfortzónámat, egy lelket gyógyító foglalkozással. Itt nyíltam meg először, hogy sikerült vadidegenek előtt beszélnem a történtekről. Ezen a napon olyan csoda lelkekkel találkoztam, hogy vannak olyanok, akikkel mai napig megmaradt a kapcsolat. Mily érdekes a sors, hogy egyikőjükkel az írás a közös téma, másikukkal a zene, a lélek, az olvasás.

Számomra fontos embernek megmutattam, hogy mit jelent nekem a mágikus hely, ahol jól érzem magam. Próbálok gyógyulni és megnyitni újra a szívemet, mindazoknak, akik fontosak az életemben, hiszen tudom, hogy csak jót akarnak. Nagyon nehéz olyan ember társaságában gyengének és szomorúnak mutatkozni, aki nagyon fontos Neked. Mai napig olyan lelkekkel találkozok, akik hasonlóan gyógyulni szeretnének a saját fájdalmaikból, hihetetlen, hogy a sors, vagy odafent olyan szituációkba sodornak melyek jelenleg megmagyarázhatatlanok. Pokoli érzés visszatekinteni, hogy mennyire fájdalmas időszak van mögöttem.