Amikor megláttam az eseményt, egyből éreztem, hogy valamiért ott a helyem. Közben azzal is tisztában voltam, hogy még nem vagyok elég erős ahhoz, hogy egyedül menjek, hálás vagyok, mert barátnőm is hasonlóan gondolkozott, hogy erre van szüksége. Így már nem is volt kérdés, hogy tökéletes program lesz vasárnapra.

Az önbizalom, önértékelés, önszeretet téma volt a középpontban. Ha jól belegondolunk, ha mi nem ismerjük és szeretjük önmagunkat, akkor hogyan tudunk bárkit is közel engedni magunkhoz, miként lehet úgy őszintén élni? Olykor muszáj tükörbe nézni és összegezni, hogy kik is vagyunk valójában, pláne ha az életünk esetleg elágazódáshoz érkezik, döntés helyzetbe kényszerülünk, vagy egy tragédia miatt padlóra kerülünk.

Az elmúlt időszakban az életünk alaposan megváltozott. Talán még jobban figyelünk a megérzéseinkre, nevezhetjük akár belső hangnak is. Változunk mi magunk is, fejlődünk, formálódunk és alkalmazkodunk, vagy olykor lázadunk az akadályok ellen. 

Kettősség, ami ezt a napot jellemezte nekem, mert lelkem egy darabja kitépődött, de közben meg tele volt a szívem hálával és szeretettel. Amikor az ember túlélésre megy és mindent szinte robot módjára csinál és próbál nem befelé figyelni, érzéseit nem megélni, akkor sérül és nem tud önazonos lenni. Sok mindent tanultam az elmúlt időszakban, hogy olyan élményeket élhetek meg, amik a lelkemet erősítik és mennyire fontos az empátia, az elfogadás, az ölelés, a meghallgatás. Meg kell élni az adott pillanatot és befogadni a felénk áradó pozitív energiákat.

Egy nap mely érzelmileg levitt a mélyre, olyan embereknek meséltem életem eddigi legnagyobb traumájáról, fájdalmáról, akiket korábban még nem ismertem. Fura volt, mert a legbelsőbb megélt pillanataimról beszéltem, ennek ellenére biztonságban voltam. Olyan szuper kis közösség kovácsolódott össze a nap végére, ahol még a legzárkózottabbnak is sikerült annyira megnyílnia, hogy élmény volt hallgatni, miként is enged betekintést életének egy-egy szegmensébe. Hálás vagyok ezért a napért.

Hallgattam mások történetét és közben azt éreztem, hogy igen én most nagyon jó helyen vagyok. Képes leszek meg fogalmazni a bennem levő gondolatokat. Megviselt az együtt eltöltött pár óra, de közben éreztem azt is, hogy ki fogom nyitni a jelenleg még bezárt ajtót, mely arra az útra visz, ahol lelkileg megerősödve, de visszatérek a régi cserfes, csacsogós, vidám tervekkel teli csajszihoz, aki valójában én voltam. Beengedem újra szívemnek kedves embereket az életembe, érzéseimbe. Azt hiszem most tudtam azóta először úgy sírni, hogy ténylegesen megéltem a fájdalmat.  Az inga és  Mariann segítségével képes voltam el engedni azt az embert, aki a minden volt az életemben. Köszönöm, hogy magamtól beszélhettem és csak minimális kérdést kaptam.

Csoda egy nap volt, hiszem, hogy nincsenek véletlenek, így volt teljes az a pár óra. Nagyon jó lelkek találkoztak, az elején még vadidegen emberek voltunk egymás számára, de a nap végére mindenki mesélt félelmeiről, fájdalmairól, érzéseiről. Tényleg egy közösség lettünk és egymás támaszai/vigaszai voltunk. Manapság annyira ritka ilyen tiszta lelkű, jó energiákkal rendelkező emberekkel találkozni. Olyan jó volna, ha ennek lenne folytatása, ugyanezzel a csapattal. 

Megjegyeztem minden elhangzott mondatot, bátorítást, tanácsot üzenetet. Elraktároztam az ölelést, az egész nap hangulatát, energiáit, mások történetét, és a kő az üzenettel is velem van.

Kedves Mariann, Mikófalvy Orsi és nem utolsósorban Farkas Franciska csodálatos emberek vagytok és egy olyan dolgot hoztatok létre, amire véleményem szerint mindenkinek szüksége lenne.